Jónás Tamás (instrumentális rock gitár ötletek, technikai trükkök, improvizációs tippek)
Instrumentális rock gitár ötletek, technikai trükkök, improvizációs tippek
Ahhoz hogy hozzászólhass a témához, előbb be kell jelentkezned!
Ezek a lemezek annyiban különböznek a Hanslick idejében megszülető 'programzenei' megoldástól, hogy akkor a programzenék többnyire insrtumentálisak voltak és egy külön kis könyvecskét adtak a hallgatóknak, amiben elmagyarázták, hogy a különböző zenei fordulatok alatt mi kell érteniük.
A Scenes from a memory egy konkrét történetet mesél el a dalszövegben. Ott nem a hangok mögé akarnak 'beerőszakolni' egy történetet, hanem elmesélik énekelve kerek-perec:)
A jelenlegi anyagot instrumentálisra tervezem: számomra jelenti amit jelent ... de kifejezetten nem szeretnék annyira kitárulkozni, hogy a hallgató tudja számomra mit jelent:)) ill. nem szeretnék a hallgatóra erőltetni 'programot'/magyarázatot . Töltse meg Ő a saját dolgaival, ha alkalmasnak találja erre a zenémet:))
Az Empire az nem volt koncept, de a Májkrémműtét tényleg zseniális, ami még ilyen alap konceptlemez rock-metal vonalon, az a Genesis Lamb Lies Down The Broadway-e, a Savatage 3 musicales lemeze (Streets, Dead Winter Dead, The Wake Of Magellan), Dream Theater - Scenes lemez, a Pink Floydtól a Wall, Rush - 2112 (ennek mondjuk csak a fele), a Pain Of Salvation Remedy Lane-je, az Ayreon-lemezek, a Tommy a Who-tól, a Nightfall In Middle-Earth a Blind Guardiantől, a Fates Warningtól az A Pleasant Shade Of Grey, King Diamondtól az Abigail, a Them és a Conspiracy, Fear Factory - Obsolete, a Maidentől a Seventh Son lemez, a Jethro Tulltól a Thick As A Brick, a valódi sárkánymetalos Rhapsody lemezei (főleg az első 3), a Nevermore Dreaming Neon Blackje (mondjuk ez vmi nagyon durván nyomasztó, nehéz anyag), az Alice In Chainstől a Dirt (ezen sem az elejétől a végéig megy sztori, de van pár összefüggő dal), a Symphony X 5-ös lemeze, a Voivod-életmű, a WASP Crimson Idolja, szóval van egy pár jó lemez, amiket érdemes a szövegkönyvre tapadva hallgatni, mert akkor teljesedik ki igazán a zenei élmény is
Persze, minden területen születnek zseniális alkotások. Csak hozzám pillanatnyilag nem ez a megközelítés áll közel.
A Dream Theather Octavarium-ja is alapvetően egy zenei koncept album és nagyszerű. Szivesen leülök, hogy megtanuljak ilyen szerzeményeket. Sokat lehet belőle tanulni. De mint alkotói megközelítést nem érzem a sajátomnak.
A nagyon konkrét programzenei megoldásokat nem szeretem (legalábbis abban az értelemben nem, hogy a hallgató feltétlenül egy konkrét történetet halljon a zenémben)
Most elindult egy olyan folyamat, amikor személyes helyzetekhez és eseményekhez kötődő zenei témákat kezdtem 'befejezni'. Ezek a szerzemények nem csak 'stílusgyakorlatok' és gitárszólók hanem szeretném a bennem lévő dolgokat 'megjeleníteni'... igazából egy agyrém, mert mindig azt érzem, hogy a 'kész' zene sosem lesz méltó azokhoz az emlékekhez és ezért sem fejeztem be eddig ezeket a szerzeményeket. A témák már régóta készen vannak, próbálkoztam is a végső formába öntéssel, de aztán mindig félretettem, mondván: nem vagyok erre a feladatra elég érett.
Azzal próbálom megkönnyíteni ezt a 'végső formába öntést', hogy leülök és alaposan átgondolom, hogy a helyzet mit jelentett számomra akkor és hogyan látom most a történteket. Ezek alapján összeállítok és leírok egy hosszabb listát: érzésekről, mozzanatokról (próbálok megfelelő kulcsszavakat találni) ... ezután próbálok olyan alaphangulatot teremteni és zenei analógiákat keresni, ami valóban jól kifejezi ezeket a történéseket. Ez ad annyi támpontot, hogy remélhetően nem veszek el a sokféle lehetőség közül. (egyszer olvastam egy orvosi szaklapban, hogy az autista embereknél elképzelhető, hogy nem működik egy olyan szűrő az agyban, ami a nem autistáknál megszűri és priorizárja a beérkező ingereket jeleket, ezért az autista csak egy feldolgozhatatlan mennyiségű bejövő ingerrel találkozik. kb. így érzem magam a lehetséges zenei megoldásokkal szemben: ott a végtelen lehetőségek tárháza a hangszerelésben, ritmikailag, tempóválasztásban, kísérőhangszerek megválasztásában, a szólamok vezetésében stb ... kell valamiféle támpont a téma kibontásához)
Arra is jó ez a dolog, hogy sok emléket előhoz. Olyan részleteket, amire már egyáltalán nem emlékeztem (néha el is bizonytalanodom, hogy ez most megtörtént vagy csak én akarom hogy a történet része legyen)
Van pl. egy zenei téma amit önmagában ezerféleképpen meg lehetne hangszerelni, zenésíteni: játszottam már a témát metálként, de funkjazz is lehetne belőle. Az élethelyzethez méltó és végső formaként megfelelő megoldás viszont az lenne, ha felvétel egy hű lenyomata lenne annak amit magamban őrzök ezekről a történetekről.
Nem akarlak riogatni, de néha szoktam irogatni :))
Nagyon jó lenne írni, de akkor ez a minimális időm sem lenne a zenére.
Azt hiszem az írás (sok egyéb dologgal együtt) öregkoromra marad ... :(( ... addig is kiélem írói motivációimat fórumon:))
Tényleg alaposan megbeszéltük ezt a szokatlan Mayones-szólót, jó volt olvasni mindkét nézőpontból a véleményeket. És valóban nincsen egyértelmű válasz, mert van akinek tetszik ez a szólózási megközelítés, másoknak pedig nem, és ez így van jól.
Db kollégának külön köszönet a történetekért és párhuzamokért (a citromfagyis sör történet tetszett a legjobban). A zenélés és a kiadványszerkesztéses irányon kívül írnod is kellene, bár valami azt súgja, hogy nyitott kapukat döngetek, és szoktál is írni.
Elvileg 1:02-ig van a bevezető: 4* ismétlődik a téma (1) akusztikus gitár 2) elektromos gitár 3) orgona 4) cselló )
Ezután egy bevezető a fő témához, majd 1:17 nél kezdődik maga a téma, ami 1:48-nál kap egy 'levezető/átvezető részt' (de ez még a főtémához kapcsolódik)
1:58-tól jön a téma első 'variációja', ami a levezető/átvezető részben vonósokat kapott, ami teljesen nyugvópontra vezeti az egészet ...
Ezután ismét egy 'felvezető' rész, majd 3.08-nál következik egy rész aminek nem tudtam meghatározást adni: nem refrén, mert nem visszatérő elem (ha a kommunikációból keresek párhuzamot, akkor azt mondanám ez az élet azon ritka pillanata amikor egymásra hangolódva mindenki megérti egymást és ezért sem visszatérő elem:)))... csak egy rész ahol felgyorsul a dal ... amikor ez a gyors rész véget ér, utána kezdődik az egész előlről ...
Igyekeztem elszakadni a 'verse-bridge-refrain' formától ... inkább valami filmzene jellegű megközelítést szerettem volna.
Ejnye-bejnye, én meg már majdnem összeraktam a Gourmet Groove-ot. Továbbá kezd visszanőni a vastag bőr az ujjaimra, így már egész zselé játszani.
Ezt meg ma linkelték fészen, szerintem marha jó feldolgozás lett:
Sargant Fury - Maniac (cover)
A széttekert jazznél nincs rosszabb. (Free-nek csúfolják.)
Ízlés kérdése nyilván, arra próbáltam utalni, hogy szerintem itt még nem nagyon kell megerőszakolni, mert nem extrém módon disszonáns. Mindegy, túlragozom én is. :)
igen igazad van, de megerőszakolni nem tudom magam, nagyon nem akarja befogadni a fülem, én is érzem benne a munkát és a tudatosságot, de elgondolkoztam azon is amit lentebb már írtak, hogy ez egy jazz környezetben megfelelő hangszínnel befogadhatóbb (a dallamtalan jazz sem áll közel a szívemhez), valahogy nekem ez a Periphery féle stílus kicsit "hipster"-es, furcsa fúziója ez a metálnak és a jazzek talán, a kemény torzítás alapból elvesz egy kis kicsit a lelket a gitárhangból, de ha ez még a dallamok lélektelenségével is párosul akkor furcsa dolog jön létre
félreértés elkerülése végett csak azért írom le, hogy megpróbáljam mélyebben kifejteni, hogy hogy érzek a témával kapcsolatban, távol álljon tőlem a lehúzás :)
Köszi. Az AD-t és Omnisphere-t eltaláltam, a Trilian is gyanús volt :) Nehéz ám jól megcsinálni (keverés), de neked sikerült, tényleg nagyon jó lett. Gondolom a Logic 64 biten fut. Én megrögzött kjubézer vagyok, ott egyelőre behatárol a 32 bit (tört móka természetesen...), de erősen gondolkodok, hogy megveszem 7-es alapváltozatát, mert valamiért nem nagyon akarják még az 5-öst sem megtörni 64 bitre. (A jbridge meg nálam nem igazán jön be - akinek nem világos: áthidalja a 32/64 bit közötti összeférhetetlenséget a RAM kihasználás elősegítésére.)
A 'lost in trasnlation'ban van minden ... Reason szintik (!!! .. pedig nem is használom azt a programot), Fl Studioban megszólaltatott Battery dob modul, megmindenféle szintetizátor VST amit még Windows alatt használtam ... és a csellot már nem is tudom milyen orchestra hangmodullal szólatattam meg ...
Amióta váltottam Logic-ra, nagyon leegyszerűsitettem mindent: Addictive Drums és Spectrsonics hangszerek: Omnisphere, Stylus és Trillian ... ill. reinassance EQ, compressor és TrueVerb ... vonós, fúvós ilyesmi az Kontakt-ból szól(majd az új felvételeken) .... mostanában főleg ennyit használok.
Ez a felvétel pl. már csak Logic-ban készült az emlitett VST-k felhasználásával: Rudival Attól távol áll, hoyg elégedett legyen vele ... de már nem akartam több időt erre forditani.
@kustriani
Nagyjából egyetértek veled abban, amit az általános zenei hozzáállásról-koncepcióról írsz 1-1 téma/dal kidolgozása kapcsán, itt azonban eleve nem egy kellemes, (megszokott) dallamközpontú koncepcióról beszélünk és nem is egy amatőr srác ügyetlenkedéséről. (Meghallgattam a szólóidat, jók, hallom benne a melót 'összhangzatilag' és tetszik is. De ez sem véletlen; tudatosan formáltad ilyenné és kétségtelen az is, hogy a végtelenségig módosítható zeneelméleti megmagyarázás mellett bizony sok évszázados 'szokás' bizonyos dolgokat kellemesnek, vagy kevésbé kellemesnek (vagy kifejezetten kellemetlennek) hallani.
Szerintem teljesen kerek, amit a srác csinál és (megint csak szerintem) ez még így is egy kevésbé 'érdekes' megközelítés annál, mint amit sokan csinálnak. Jó példa erre sok John 5-téma. (Őt például csak komplett diszkográfia ismeretében van értelme tárgyalni.)
Hangulatát, felépítését tekintve nekem nagyon bejön!
Csak a periódusokkal, illetve periódustalansággal van "problémám". Lehet csak az érzékem csap be? ( nem számoltam utána )
Tetszik ez a megfogalmazás: mintha a gitár keresné a helyét a zenében.
Valóban valami ilyesmi érzést szerettem volna a hangokkal elérni. A 'lost in translation' kifejezés arról szól, hogy valamit nem tudsz 'egészen pontosan úgy visszaadni, hogy betű szerint az legyen amit az eredeti nyelven jelent' ... a két nyelv között szükséges egy 'átalakitó' közeg, ami érthetővé teszi a jelentést ... ha egyes részletekbe kapaszkodva próbáljuk visszaadni az ilyen 'lost in translation' dolgokat, akkor egészen biztosan kudarc lesz a kommunikáció vége ...
Ebben egyrészt ott van ez a 'hogy is mondjam' érzés ill. a sok megfogalmazási lehetőség között elveszik a mondanivaló ... ezt a sok különböző szólam egymásba ágyazásával próbáltam elérn: ha egyes részletekre koncentrálunk, akkor az egész szétesik ... ugyanakkor a gitártémában egyetlen dallamot próbáltam megszólaltatni (kül. variációkban ... ez lenne a 'mondanivaló'), miközben a tört ritmika az egészet darabokra szedi, ugyanakkor a visszatérő elemekkel (főleg az elektronikus kisérő hangszerek) próbáltam az egészet egységessé tenni ... de alapvetően nem gitárcentrikus szerzeménynek szántam
Ha csak úgy átfogóan nézzük a dolgot, akkor viszont átjöhet az üzenet ... mint amikor nem az számit mi van a fókuszban, hanem a perifériás látótartományra kell inkább hagyatkozni (ez egyébként az Aikido egyik alapeleme: amikor 'mindent' kell nézni, de ugyanakkor semmit:)))... átfogóan a körülöttünk lévő teret) ... ha megkérdeznék tólem, hogy ezt a dal hogy kell hallgatni, akkor azt mondanám: ne figyelj a részletekre, csak úgy hallgasd:))
Érdekesen hangzik. Erre jelen pillanatban csak azt tudom mondani: fura. De ez nem jelent rosszat, jelen pillanatban inkább pörgős hangulatban vagyok, ezért nem hallgatnék most amúgy sem lassabb, gondolkodtatóbb számokat. Érdekes a gitár és a többi hangszer aránya, mintha a gitár keresné a helyét a zenében. Amikor kicsit odarántasz a húroknak, az persze alapból jó (pl. ami 02:06 körül van, technikás rész, na az pl. önmagában is nagyon jól hangzik). Ezt a zenét nekem még szoknom kell, de csak azért, mert nem sablonokat követsz, még nem lesz rossz, egyszerűen csak szokni kell és igenis kell ilyen is!
nekem is megjelent még ez a történet példaként, de én arra gondoltam, hogy ha a srác vajon egy ratyi képminőségű amatőrnek látszó videóban küldi be akkor is ugyanez lett volna a fogadtatás, sokan a szemükkel hallgatnak
tán az a mi szerencsénk ebben a korban, hogy van egy közvetítő közeg, ami házhozhozza az számunkra kívánatosat. magyarán mindenki megtalálhassa amire "gerjed".
ezzel együtt növesszük is magunkra ezerrel a páncélt a számunkra elsőre nem érdekes dolgokkal szemben. a nyitottság nem e kor jellemzője, illetve hamar eltömődnek az ilyen csatornái az érdeklődésnek a beömlő szarhegyek nyomán.
és akkor jönnek a "tehetségkutató" mizériák...
ez a majonézes dolog is ilyen volt, de furcsa mód pont a másik vége (?) veri ki a biztosítékot, mármint az antikommersz. evvanskacok.
"Hideg januári reggel volt amikor egy ember megállt egy Washington DC-i metróállomáson és hegedülni kezdett. Hat Bach darabot játszott összesen negyvenöt percen keresztül. Ezalatt az idő alatt több mint ezer ember fordult meg az állomáson, legtöbben a munkahelyükre igyekeztek a csúcsforgalomban.
Három perc múlva egy középkorú férfi észrevette a zenészt. Lelassított, és egy pillanatra meg is állt, majd továbbsietett. Egy perccel később a hegedűs megkapta az első egydollárosát, egy nő dobta bele a hegedűtokba anélkül, hogy megállt volna. Néhány perccel később valaki a falhoz támaszkodva kezdte el a zenét hallgatni, de kis idő múlva az órájára nézett, és továbbsietett.
Legjobban egy hároméves kisfiú figyelt fel a zenére. Anyukája kézen fogva vezette, de a fiú megállt a hegedűst nézni. Nemsokára az anyuka továbbhúzta, de a kisfiú közben végig hátrafelé kukucskált. Ugyanez más gyerekkel is megtörtént, kivétel nélkül mindegyik szülő továbbvezette őket.
A 45 perces előadás alatt csak 6 ember állt meg zenét hallgatni. Nagyjából 20-an adtak pénzt, de közben le sem lassítottak. Összesen $32 gyűlt össze. Amikor vége lett a zenének, és elcsendesedett az állomás, senki sem vette észre a változást. Senki sem tapsolt, senki sem gratulált.
A járókelők nem tudták, hogy a világ egyik leghíresebb hegedűművésze, Joshua Bell játszotta a zenetörténelem legnehezebb darabjait 3.5 millió dollár értékű Stradivari-ján. Két nappal a metróállomásbeli előadás előtt egy teltházas bostoni színházban lépett fel, ahol a jegyek átlagosan $100-ba kerültek.
Ez egy igaz történet! Joshua Bell álruhás metróbeli fellépését szociológiai kísérletként a Washington Post szervezte. Azt vizsgálták, hogy egy hétköznapi környezetben egy alkalmatlan időpontban vajon felismerjük-e a szépséget, megállunk-e hogy befogadjuk, és értékeljük-e a tehetséget egy váratlan helyzetben.
A kísérlet eredményének egyik lehetséges következtetése: ha nincs időnk arra, hogy megálljunk és hallgassuk a világ egyik legjobb zenészét a zenetörténelem legvirtuózabb darabjait játszani, vajon mi minden más mellett megyünk el észrevétlenül ugyanígy nap mint nap?
Amikor ismételten megtörténik velem, hogy számomra valami örömöt ad miközben mások értetlenül állnak az örömforrásommmal szemben, akkor elbizonytalanodom, hogy biztos velem van a baj, mert az nem lehet hogy csak én értem ... 'egy ember szembemegy a forgalommal' jelenség ...
De aztán idővel mindig jön valami megnyugtató visszajelzés, hogy nincs velem baj ... csak egyszerűen ilyen vagyok ...
Ez esetben számomra ez a szóló a megnyugtató visszajelzés: legutóbb befejezett felvételemre annyi 'ez mi ez?' tipusú reakció érkezett, hogy komolyan azt kezdtem érezni, hogy biztos bennem van a hiba ... nagyon széles zenei érdeklődésú embertől is kaptam olyan visszajelzést, hogy 'ilyen zene márpedig nincs' ....
Az, hogy tudom ezt a szólót élvezni miközben mások 'nem értik' (ugyanakor vannak hozzám hasonló emberek Akiknek szintén örömöt ad) megerősit, hogy jó úton haladok, amikor a saját szerzeményeimben 'kiállok magam mellett'
db, és Metalmolekula kollégák ( ha megengedik ) olyan szépen megfogalmazták amit én már nem tehetek.
A kőrkérdésre azért reagálnék.
Üzenet:
Száguldás, porsche szerelem, száguldás....
SZABADSÁG.
Pörögjön a Jónás topik.
Gyönyörű megfogalmazás és az a durva, hogy miközben olvastam a hozzászólásod simán el tudtam képzelni, ahogy filmszerűen megjelenítik a történetet és a srác szólója megy alatta.
Ahogy olvasom a negatív kritikákat, van egy olyan fura érzésem, mintha mi, akik védik a srácot, konkrétan a szólóról beszélnénk, a többiek pedig a szóló rájuk tett hatásáról. Egy elképzelt beszélgetés jelenik meg lelki szemeim előtt, ahogy két ember egy Volvo-ról vitatkozna (hasonlóan, ahogy itt vitatkozunk a szólóról...persze szándékosan kicsit túlzok):
x: - Húú, ez a Volvo...egyszerűen imádom ezt az autót!
y: - Mi van??? A Volva pl. egy jól megszokott Ferrarival, vagy Porsche-val szemben nem is tud 300km/h-val menni, maximum egy kizsírozott szakadékban!
x:. - Na jó, de a Volvo nem erről szól! Te a sport kocsikat szereted, ez az autó nem a sportról szól. Ezzel a családot tudod elvinni ide-oda, vagy csak szimplán kényelmesen tudsz utazni vele.
y: - Ezt ne is nevezd autónak, ezzel nem lehet 300km/h-val menni, értsd már meg!!! Kimennék gyorsulási versenyre, hát kiröhögnének!!! Meg most érted, sport kocsiba családot??? Pfffff...
x: - De ez nem oda való, ezt nem a gyorsaság szerelmeseinek találták ki!
y: - Hát akkor nyilván nem autó!!! Nincs benne 300 lóerő, nem nyerhetnék vele versenyeket! Persze, mondhatnád, hogy "van 4 kereke", "van benne kormány", de értsd már meg, az autó ott kezdődik, mint a Ferrari!
...
Ezt csak az "üzeneted" miatt írtam, amúgy már rég rájöttem, hogy egyszerűen csak örülnöm kell, hogy amikor én hallgatom a szólót, akkor nekem ad valami pluszt, a többiek meg maximum hallgatnak mást.
a majonézesfászon nem gyenge!
szedjétek le a GP tabot tanulmányilag aztán jöhet a antipattogás
ez a "nyometta" igen kurvára odab***t ezzel a "fossal"!!!
tudatosan olyan amilyen.
nem az az összevisszatekerenytű, amit sokan értelmetlenül szaroznak.
azon se csodálkoznék, ha mondjuk GP-ben született volna meg és csak sűrű gyakorlások közepette lett játszható, mert ebből a csókából simán kijön, hogy 2x eljátsza ugyanúgy és ezzel azt is lemondtam, hogy ez nem az "összevisszabazsesz hugyagyúshreddereknek" iskolapéldája.
magam továbbra is azt gondolom, hogy nem vagyok elég képzett hozzá, mielőtt rámfognátok, hogy értők a füleim (szarral felkent sznobfhárokker)
szóval ilyenek.
a kromatikus skála helyett akár dodekafóniát is mondthatnál, és akkor nem lenne benne megkötésszerűen a félhangok egymás utáni kötelező emelkedése és esése!
Ez az a helyzet amikor megint magamban keresem a hibát ... biztos valami nem stimmel velem ... mert ezt a szólót én bármennyiszer meg tudom hallgatni örömmel :)) ... és cseppet nem olyan érzés, mintha dörzspapírral maszturbálnék (e szemléltetés mögött álló kínok valódiságát nem tudom 100%osan felmérni, mindössze logikai alapon következtettem ki, hogy analógiaként megállja a helyét ... ennyire nem vagyok kísérletező kedvű:)))
de onnantól véve, hogy kromatikus skála, már esélyünk sincs "rossz" hangról beszélni, hiszen a kromatikus skálába minden fél-egész hang beletartozik
jómagam eléggé befogadónak tartom, de ez nekem túl sok, valóban fontos, hogy magunknak okozzunk örömet, de nekem az a fő célom a zenével, hogy más is azt érezze amit én amikor játszom, tehát én másoknak is meg akarok felelni, sőt kötelességemnek érzem, hogy a zenémmel széles körben örömet okozzak, a zenében biztosan jobb adni mint kapni
a Szólóval kapcsolatba az én gondolatom a következő:
Csak egy hajszál választja el a zsenitől az örültet.
érezhető benne az erős tudatosság, de ettől függetlenül számomra nem szép, lehet, hogy zseni, de nekem több kell annál, hogy érzelmeket váltson ki belőlem, nem véletlenül nem jutott eszembe egy kép sem a szólóval kapcsolatban, maximum valami idegrángás
Ah egy dolog kimaradt. Egy ilyen 'reményteljes derűs agonizálásban' egy dolog egészen nincs benne: mások igényeiek szem előtt tartása. Ilyenkor az ember már nem azért tesz dolgokat, hogy másoknak megfeleljen. Valóban csak a felfedezés vágya hajtja. De ahogy írtam is, mindennek van egy kerete: ne ártson másoknak. A zenében ez a 'keret' ott mutatkozik meg, mennyire átgondolt az ilyen szabad felfedezőút. Sztem Nicholas ezt remekül megvalósította.
És ebből az is kiderül, hogy nem a 'pökhendiség' és a 'mások lenézése' az egyetlen indíték, ami arra viheti az embert hogy valóban saját szájíze szerint fedezze fel a dolgokat és ne mások ízlése szerint tegye azt amit tesz. Külső szemlélő számára talán mindez annak tűnhet, de ez csak azért van mert a 'reményteljes derűs agonizálás' állapotát csak az érzi igazán, Aki benne van.
"A 3. mondatom is fontos szerintem, mert egy művész feladata az is, hogy csökkentse a káoszt, elmagyarázzon dolgokat, megválaszoljon fontos kérdéseket."
mit szólsz mondjuk a katarzishoz, vagy a meghökkentés-polgárpukkasztás-hatásvasdászat kombóhoz, mint performansz?
(Áj em sztorrri! Csak az ördög ügyvédjét játszom!)
Nicholas esetében szerintem nem igazán megválaszolható az a kérdés, hogy zeneelméletileg van-e benne rossz hang. Ha egy látványosan tapasztalatlan gitáros játszaná ugyanazokat a hangokat, amiket ő (nyilván a saját képességeihez mérten), akkor mindenki egyöntetűen legyintene rá, és kinevetné. Nicholas viszont teljesen magabiztos, technikailag is nagyon rendben van, és nyilván minden pillanatban tudja, hogy milyen skála hangjait használja éppen. De attól, hogy tudja a skálák és az ezekkel képzett harmóniák neveit, attól még nem lesz jó, amit játszik. Zeneelméletileg pedig kb. MINDEN megmagyarázható (ezt nem csak én mondom, Lukács Peta is szokta hangoztatni). Egyébként én is nagyon sokszor meghallgattam, és most már az én agyam is "ismerősként köszönti" a részeket, sokkal emészthetőbbé vált, de ettől még továbbra sem gondolom úgy, hogy ez így helyén való. A zenének nem megerőszakolnia kellene az ember elméjét, hogy az végül befogadja, ennek így nem sok értelme van szerintem.
megerősítő 'szakmai' üzenet számomra:
A zenében nincs 'hamis hang', csak 'hangozva mozgó formák' amelyek bizonyos befogadóképes hallgatókban 'értékké' válnak ... míg másokat dühössé tehetnek a látszólagos értelmetlenségükkel.
Élethelyzetek jutottak eszembe arról, ahogyan emberek reagáltak Nicolas munkájára: felidézte bennem, amikor egy viharos házibuli után megkóstoltam a tükörtojást mézzel és majonézzel ill. a félreértést, amikor a hasábburgonyámat a kiszolgáló véletlenül nyakon öntötte egy nagy adag spenótfőzelékkel. Láttam ahogy szedte rá a spenótot a hasábburgonyára és átfutott a fejemben: 'Ki eszik itt ilyet? Meg akarom ismerni, mert úgy tűnik hozzám hasonlóan szeret új dolgokkal kísérletezni.' Aztán nyújtotta felém a tányért és felismertem, hogy megint csak én vagyok az egyetlen Akire furcsán néznek az emberek a kísérletező kedvéért (furcsán nézett a kasszás néni és mindezt úgy, hogy akkor valójában nem is akartam ezt enni, fogalmam sincs hogy értett így félre a kiszolgáló, de nem akartam akadékoskodni. Egyszer a strandon határozottan botrányos hangulat kezdett kialakulni, amikor a sörömbe citromfagyit kértem ... a kiszolgáló bácsi is kioktatott, hogy 'ilyen nincs' ... kérdeztem, hogy miféle élettani, fizikai, gasztronómiai törvény tiltja a maláta citrommal és jéggel való fogyasztását. A mögöttem állók közül egy srác tudálékosan felhördült: 'Ez mosz komoly?' ... 5 perc beszélgetés után Ő is ezt kérte:))
A citromfagyis sörömet a gasztronómiai lehetetlenségek közé soroló vendéglátós bácsi azzal érvelt, hogy 'Ő már bejárta az egész világot és tudja, hogy ilyen nincs' ... kb. ilyennek érzem amikor neves magyar gitárosok érvelnek amellett, hogy ez a srác zeneileg 'helytelen' dolgokat játszik.
Metál alapú zenéket egyszerűen képtelen vagyok meghallgatni. Lassan már a rock is ebbe a kategóriába tartozik nálam ... ezt a szólót viszont azóta is szívesen hallgatom. Minden tiszteletem Petáé, de amikor az Ő munkáját hallgattam, akkor az volt az érzésem, hogy 'ezt már hallottam' és egyszerűen kikapcsoltam ... mint a filmet, amikor a felvonultatott klisék alapján már 10 percnél tudom, hogy mi lesz a vége. Nicolas szólóját mai napig szivesen hallgatom.
A szólónak én azt a címet/történetet adnám: reményteljes derűs agonizálás. Egy ember megtudja, hogy gyógyíthatatlan beteg. Mivel emberünknek van egy határozott elképzelése arról, hogy 'mi vár rá odaát' ezért nem esik kétségbe, de még szeretne minél több dolgot kipróbálni, mielőtt elbúcsúzik az evilági örömöktől. Felfedezőútra indul és minden őrültséget megtesz, de mindezt úgy hogy ne ártson másoknak (tehát bizonyos keretek között). Amikor az útja végére ér, nincs nagy katarzis, mindössze egy átmenetnek tekinti azt a pillanatot ... a története akár folytatódhatna is ebben a dimenzióban még sokáig, de számára ennek nincs jelentősége. Bátran szembenéz azzal ami vár rá, nem keres 'megfejtést' az élet paradox dolgaira, megőrzi a humorát és bátran fogadja a szembejövő változásokat miközben a végtelen lehetőségek szempontjából szemléli életét és útját... ugyanakkor emberi mivoltálból adódóan időnként spontán módon félelem tölti el, miközben újra megéli a gyermekkor szabadságát és örömét ...
Múltkor utánanéztem és nem találtam megkötést a Majomész versenyen semmire, sem stílusra, sem kategóriákra, gyakorlatilag a szokásos "lépések a valid nevezéshez" és a ilyen jogi információk voltak csak az oldalon.
Amit mondasz, hogy Tamás versenyén kategóriák voltak, egyetértek, ez az igazán jó megközelítés, hiszen kétlem, hogy ki lehetne jelenteni, hogy "Igen, a nevezők közül Petró Tamás volt a legjobb gitáros!", míg nyugodt szívvel lehet mondani, hogy "A zsűrinek Petró Tamás szólója tetszett legjobban!". Teljesen mást jelent a kettő és ezekkel a kategóriákkal elkerüljük a fogalmazási zavarokat. Hiszen ki tudja valójában melyik volt a "legjobb" gitáros azon a versenyen? Meg mi az, hogy legjobb? Sehol nem volt definiálva kinek-mi a "legjobb". Ezek alapján én is egyetértek egy fontos kijelentéssel: ez nem verseny volt, hanem reklám. (Annak viszont jó. )
1. Csináljunk valamit, amit eddig még nem nagyon csinált senki.
2. Csináljunk valamit, ami meglepi még azt is, aki nem először hall ilyesmit.
3. Csináljunk valamit, ami csak egy szűk rétegnek szól és nevessünk azokon, akik nem értik meg ezt.
4. Menjünk el a határokig, sőt, lépjük túl azt és ha kell, rúgjuk fel a szokásos szabályokat, sablonokat.
5. Ne válaszokat adjunk, arra ott vannak a jól bevált sláger számok Vai-től, Satriani-tól és a többi nagy gitárostól. Mi inkább tegyünk fel kérdéseket, amin lehet gondolkodni, amin lehet vitatkozni.
6. Ehhez az öt ponthoz minden körülmények közt tartsuk magunkat, akkor is, ha a szívünk mást diktálna. Csak az eszünket használjuk, de abból sem a "józan"-t, hanem az "elment"-et.
" Mi Nicolas szólójának üzenete, pár tőmondatban? "
Nekem pont az a bajom vele,hogy nem találtam benne semmilyen üzenetet.Persze ez egy szubjektív dolog,és akár engem is minősíthetne,de úgy érzem,hogy mivel már sok minden másban találtam, akár Allan Holdsworth -tól a keleti vagy a klasszikus komolyzenén át stb. és még sorolhatnám, nem biztos hogy bennem van a hiba.Még nem is kell,hogy valami mindenképpen elnyerje az ember tetszését,de azért csak érezhető valamiben, hogy benne van a "spiritusz" vagy sem.:)
Amit írtam abban az is benne van, hogy szerintem hiú a srác, én pl. nem tudom mással magyarázni a TAB és a alkalmazott skálák közreadását, mint egyfajta önigazolást a jelen kontextusban (gondolom más plattformon is kaphatott rendesen hideget)...
"...figyuzzatok, ezt a szólót már évekkel ezelőtt megírtam, azóta minden gitárversenyre ezt nevezem, tök mindegy, mi az alap. Egyszer csak bejön."
Bejött!
Komolyra fordítva a szót, bár egyesek már biztosan nem szólnak hozzá a témához, de mint látjátok mindig van egy új bárány, én még vacilálok a kérdésben. Érdekes módon, ahogy egyre többet hallgatom, egyre kevésbé tetszik, azzal együtt, hogy talán egyre jobban értem. A fene se érti ezt.
Tamás versenyén ezért tetszett nagyon, hogy kategóriák voltak. Az absztrakt kategóriát ez a szóló vinné, nincs mese, de talán megszívlelendő minden versenyhirdetőnek ez a fajta hozzáállás. Persze abszolút győztes ettől függetlenül is mindenképpen kell...nehéz ügy.
Egyébként ez tényleg érdekes kísérlet lehetne: megkérnénk valakit, hogy játsszon véletlenszerű tizenhatodokat, és megnéznék, hogy hangulatában mennyire térne el a végeredmény Nicolas tudatos szólójától.
Azt gondolom, azért bőven lehetne észlelni a különbséget, de talán nem annyira lenne jelentős különbség, mint egy véletlenszerű moll skálás szóló és David Gilmour "Comfortably Numb" szólója között.
Az előző hsz-ben a sorszámok eggyel elcsúsztak, úgyhogy a hozzászólás helyesen:
Az első három mondatom valóban leírható ezzel :D
Idáig ez még csak öntörvényűség, és szükség is van öntörvényű emberekre.
A 4. mondatom is fontos szerintem, mert egy művész feladata az is, hogy csökkentse a káoszt, elmagyarázzon dolgokat, megválaszoljon fontos kérdéseket.
Az 5. mondatom pedig arra vonatkozik, hogy ha sietünk, akkor nem a jelenben vagyunk, mert sietni csak valami jövőbeli kapcsán lehet. Márpedig a jelenben lehet bármit is átélni. Ha mindig továbbsietünk új élmények (és új tizenhatod-futamok) felé, akkor elszaladunk az élet elől.
Idáig ez még csak öntörvényűség, és szükség is van öntörvényű emberekre.
A 3. mondatom is fontos szerintem, mert egy művész feladata az is, hogy csökkentse a káoszt, elmagyarázzon dolgokat, megválaszoljon fontos kérdéseket.
A 4. mondatom pedig arra vonatkozik, hogy ha sietünk, akkor nem a jelenben vagyunk, mert sietni csak valami jövőbeli kapcsán lehet. Márpedig a jelenben lehet bármit is átélni. Ha mindig továbbsietünk új élmények (és új tizenhatod-futamok) felé, akkor elszaladunk az élet elől.
Jó a festményes párhuzam, tetszik. És egyetértek, hogy egy Botticelli-kép is lehet szép, és egy absztrakt kép is lehet szép. Viszont, ahogy Viktor írta pár napja Stockhausen atonális zenéje kapcsán: ott egy koherens összképről van szó, tehát helyén van kezelve a dolog. Egy dallamos moll alapra rápakolt tizenhatod-halom viszont nem képez egységet, legalábbis azok szerint, akiknek ez a szóló "too much" volt (köztük szerintem is).
Amúgy nagyon jó ez a beszélgetés, élvezem hogy ilyen békésen és sokszínűen tudunk vitás kérdésekről is beszélni itt a topikban.
Nincs benne "hibás" hang, ugyanis megkockáztatom az állítást, hogy hibás hang nem létezik.
Sőt, készítek belőle egy aranysárkány-köpést: "Nincs hibás hang, de vigyázz hogy mit kezdesz a szabadságoddal!"
(Amúgy Nicolas közzétette a szólójának a TAB-ját, és meg is említi, hogy mikor melyik skálát használja. Tehát 100%, hogy nem nyúlt mellé egyszer sem, ő tudatos és felkészült gitáros.)
Azt gondolom, hogy a kérdésfeltevés a fontos (mint az életben mindig). A jó kérdés szerintem nem az, hogy zeneelméletileg van-e valahol hiba, sőt nem is az a jó kérdés, hogy követni kell-e a zeneelméletet. A jó kérdés itt szerintem az: mi volt a közlendője a zenésznek, mit akart nekünk mondani? Mit üzent a szólójával?
Amúgy ez tök jó körkérdés lehet. Tehát b>körkérdés, azok számára, akiknek tetszett Nicolas szólója, és azok számára is, akiknek nem. (Más szavakkal: mindenki számára:D)
Egyetértek, legfeljebb a "jó" szót cserélném ki "felemelő"-re, vagy hasonlóra, mert a "jó/rossz" szópár már minősítést foglal magában. A "felemelő" pedig inkább energiáról, érzésekről szól.
Mivel az "én városomban található a Munkácsy Mihály múzeum, fiatal koromban párszor megfordultam ott, főleg az életéről szóló könyvek elolvasása után. Valóban más a hangulata ha kiállítási fényviszonyok között tudod megnézni a festményeket. Van Gogh valahogy nem az én világom, de ennyi. A maga korában amúgy nem volt egy "világsztár".
Ha a padláson találnék egy ilyen képet nem biztos hogy kiraknám a falamra, más viszont vagyonokat fizetne érte.... Persze sok a sznob olajsejk is közöttük.
Ízlések, és ficamok.
Munkácsy egy romantikus realista festő volt,Van Gogh meg egy késői impresszionista.Más volt a két stílus célja.Gyakorlatilag Van Gogh is tudott úgy festeni,mint Munkácsy,csak ő már másként tekintett a világra,el akart szakadni a reális fényképszerű megközelítéstől,és inkább a mögöttes benyomásokat ábrázolta.Ettől függetlenül, mind a két festő remekműveket alkotott a maga stílusában,de nem nagyon lehet összehasonlítani őket,mert az egyik stílus az ábrázoló,a másik pedig a láttatás új útjait keresi.
én egyiket se venném, mert szeretek galériába járni! :)
megvan a hangulata és otthon nehéz megfelelő fényviszonyokat találni.
A Van Gogh kép zsenialitása a "víztükör", ami nagyon trükkösen van megfestve.
Becsapja a szemet, ha nagyon odafigyelsz rá, tényleg olyan mintha mozogna!
Szia Tomi!
Én egy picit erősnek, illetve túlzottan negatívnak éreztem néhány topiklakó véleményét, szerintem érezhető volt némi felháborodás. Ezért is kívánkozott ki belőlem hogy talán ez itt nem méltó. Senkit nem szerettem volna ezzel megsérteni, csak úgy érzem nem helyén való leminősíteni a nyertes produkciót.
Elhangzott már, ízlések, és pofonok...
Valahogy a festészet jut hirtelen az eszembe.
Ki melyik képet venné meg a piacon, ha lehetősége lenne rá?
Bizonyára a festőket, rajongókat is megosztja az alábbi két kép. Én nem értek hozzá, de egyiket sem nevezném mázolmánynak.
Én gondolkodtam, hogy elkészítem a paródiáját a majonéz győztes szólónak, de a videóm tönkrement. Ha valaki kedvet érezne rá, ne habozzon! Szerintem új megvilágításba helyezné a témát, és talán még tanulságos is lenne. Elő a random skálákkal, bekötött szemekkel! Kezdők előnyben!
Egyébként olyan, hogy hibás hang, valószínűleg nem létezik (szigorúan elméletileg persze lehetséges, de...). Én a következőkhöz szoktam tartani magam; ha egy szólóban elcseszek egy hangot, ami roppantul sérti a fület, rögtön meg kell ismételni vagy háromszor, és voálá, varázslat történik!
Nem kell ehhez nagy elméleti tudásúnak lenni. Te is említed a kromatikus skálát, ennyi. Plusz rengeteg átvezető hang. Az egészet tekintve belefér, szigorúan hangnem szempontjából pedig vannak "hibás" hangok. (Benéztem ide is, az előbb hallgattam meg, mert érdekelt, miről megy ez a nagy körüljárás:))
Tényleg utolsó hozzászólásom ehhez a témához, ezt is csak azért kérdezem, mert félek sokan nem tudnak különbséget tenni "nem tetszik" és "hibás" közt. Tehát:
Tamás, te, mint hivatásos és igen magas zeneelméleti tudással rendelkező ember: szerinted van akár csak 1 hibás* hang is a srác szólójában?
Ezt azért kérdezem, mert továbbra is azt érzem, hogy a legtöbben nem tudják befogadni a szólót, holott SZERINTEM minden hang a helyén van, csak olyan hangok szólalnak meg, amik túlmutatnak a jól megszokott "sablonokon", ezért sokaknak nem tetszik, csak ezt keverik a hibással. Előre is köszönöm a válaszod és tényleg az utolsó hsz-em volt a témát illetően!
------
* hibás = a kromatikus skálát leszámítva, olyan hang, ami az adott hangnem skáláit tekintve nem szerepelhet a szólóban (kvázi, mint amikor azt mondjuk, hogy "hopp, melléfogtam egy hangot").
Szerintem pontosan ez a lényeg.Nehéz a zenéről vitatkozni,de én is úgy látom,hogy "bizonyítani,csak a bizonytalant kell",tehát ha valami jó azt az emberi lélek a (ha nem rongált) azonnal érzékeli és mint ebben az esetben is nem kell számtalanszor "újrahallgatni" tehát "rászokni",és ennek semmi köze a zeneelmélethez,de még az ízléshez sem.Én például nagyon szeretem a keleti zenéket,főleg az arab zenét, ahol negyed-hangos skálákban mozognak,más ritmusképletekkel operálnak,és a klasszikus európai zeneelmélet szabályai alkalmazhatatlanok.(a negyed hangközök miatt)Most mélyebben nem megyek bele,de ha meghallgatok egy darabot egyből érzem a benne rejlő üzenetet,zeneiséget, hangulatot, mondanivalót,pedig nagyon bonyolult dolgokról van szó,és elsőre szinte felfoghatatlan.Azt meg tudnám érteni,hogy valaki azt mondja,hogy ez neki nem tetszik,mert nem az ő világa,de attól még ez nagyon is zenei,viszont annak ellenére,hogy volt egy két jó megoldás a majonézes srác szólójában,attól függetlenül zeneileg szar,egy krixkrax.
Szerintem nem baj, hogy hosszan beszéltünk róla, és minden hozzászóló topik-társ úgy fogalmazta meg a véleményét, hogy megőriztük a topikra jellemző kulturált hangulatot. Tehát senki nem a majonéz-győztes srác személye ellen írt, és azt sem írta senki, hogy ilyen stílusban tilos játszani. Csak annyit írtunk, hogy erre az alapra ez a játék helyénvaló-e, vagy már túl sok. És érdekes volt látni, hogy a topikban is sokaknak tetszett a majonézes srác szólója.
Ez egy nagyon megosztó szólózási megközelítés volt az illető részéről, hiszen azt kérdőjelezi meg, amelyről már sók év óta mindenkinek kialakult egy személyes véleménye: tehát azt, hogy mi a szép, mi az ami passzol. Úgyhogy érthető, hogy érzelmeket kavar egy ilyen szóló, mivel fontos hiedelmeket keresztez.
Nagy tanulság az is, hogy aki teljesen a saját útján jár, az egyre inkább sikeres lehet. Még akkor is, ha ennyire nem követi a bevált sémákat, mint Nicolas. Ez régen is igaz volt, de most még inkább, hiszen az internet mindent megváltoztatott, mindenki kaphat figyelmet, és mindenki alkothat olyat, amely szokatlan és mégis sokaknak tetszik.
Ahogy Szgabor is írta válaszként, a különbség annyi, hogy a Dream Theater-nél már rögtön lehet érezni, hogy a helyén van minden. Ezt még azok is érezik, akik addig nem hallgattak progresszív zenét.
A majonézes srác viszont pont azért annyira megosztó, mert nagyon sokan úgy érzik, hogy nincs a helyén az, amit csinál. És erre írtam, hogy sok meghallgatás után megszokható, de ez az agy működéséből következik, amely mindent megszokik megfelelő idő után.
F.....................G
meg egy még nagyobbat balra,
Am...........Em
Elment tehát Malackához,
F..............C
Hogy megnézze, mit csinál.
Am.........F
De Malacka már hót koki volt,
D7...............G
És őssze-vissza hányt.
Így hát elindult hazafelé,
Miközben sűrűn fogyott a fehér por,
Arra gondolt, az almáriumban,
talál még egy kis szívnivalót,
Hogy kimelegedjék ugrándozott,
S jó nagyokat lépett,
A hidegre való tekintettel,
Ugyancsak betépett,