Az a baj, hogy ha az ember érintett, akkor másképp látja a dolgokat. Akkor olyasféle "realitásokat" is tudomásul kell venni, amiket valaki más - sokszor csak bántó szándékkal - alakít ki, és gyakran nem lehet kompromisszumot kötni. Én csak mostanában "árultam" el a lányomnak (30 éves elmúlt), hogy hogy volt ez az egész.
Lehet, hogy ott a vélemény-különbség, hogy én a gyereket mindkét szülő elé helyezem gondolatban. A szülőknek szerintem egy kicsit "szolgálni" kell a gyerekeiket (ez alatt persze nem azt értem, hogy az utasításaikat követni), hanem olyasmiket, hogy Te jobban felismered mi a gyereked érdeke mint ő maga, ezért Neked kell ügyesen, tapintatosan terelgetni a helyes irányba.
Ebből a szempontból simán elfogadható áldozatnak tartom, hogy lemondjak erről-arról azért, hogy Neki normális élete legyen.
De szerintem abbahagyom, mert nem akarom szétoffolni Miki topic-ját
Én sem... Volt egy felnőtt tanítványom akinek a szülei elváltak mikor ő fiatal felnőtt volt. Vártak a gyerekek felcseperedéséig. Ő maga mesélte nekem hogy felnőttként belebetegedett a szülei válásába.
Szeirntem mindkét eset maradandó sérüléseket okoz szülőnek gyereknek egyaránt. Egyszer valaki interneten megkereste régi fiatalkori párját. Mindkettőjüknek már iskolás gyerekei voltak. A férfi kiváncsi volt rá, mi van vele hogy él stb. A nő nem válaszolt, majd elég felzaklatva írta a férfinak hogy értse meg hogy neki ő már sosem lesz olyan mint egy a régi ismerősök közül, és hagyja békén. A fomra ezen eléggé ledöbbent, lévén tizenévek múltak el. Eből az a tény következik, hogy van aki egy életen át a következő kapcsolataiban is hordja az első sérüléseit. Ez baj. Mert nincs feldolgozva
A házasságba mindenki tudatlanul megy, nincs olyan hogy kijársz egy iskolát, megérsz a dolgokra, majd társat keresel magadnak. A házasságot a házasságban kell tanulni. Ezt hívják csiszolódásnak. A feszültség, az ellentét, szükségszerű velejárója az emberi érintkezésnek. Ezért nem ezeket kell megszüntetni, hanem meg kell tanulni feldolgozni őket együtt ami egy életen át tart.
Erre vontakozóan azért vannak már felmérések. Olyanokra gondolok, mint például a drog függők, ahol az okok 90%-ban a megromlott családi háttér, a válás az ok. Nagyon veszélyes következményei vannak a válásnak, még akkor is ha nem ilyen szélsőségekről beszélünk.
Természetesen a hosszú együttlét nem állandó csatározással telt (többnyire én hallgattam) - de kiskorától sportolni vittem , a zenélés "megakadályozódott" (azt is próbáltam), együtt campingezgettünk (kettesben) - nem nagyon vette észre, hogy közben már kijelöltem a "távozásom" várható időpontját is. Én a mai napig úgy látom, hogy ez volt részemről a helyes megoldás. Az is fontos szerintem, hogy az "egyszülős" gyerek eléggé egyoldalú képet kap a világ dolgairól, ami felnőtt korában is problémákat okozhat.
Én ezzel sem értek egyet, bár én mindent inkább pszichológiai szemmel nézek, be kell vallanom.
A baj ott kezdődik sok házasságnál, hogy tudatlanul, nulla EQ-val (érzelmi intelligencia) mennek bele az emberek. Utána ha elromlik, maguknak sem merik bevallani, hogy szar az egész.
A jobb eset az, ha ilyenkor elválnak. Csak itt mutatkozik meg igazán az érzelmi intelligencia totális hiánya sokaknál: nem tudják lekommunikálni ezt a gyereknek. Így az hibásnak fogja magát érezni, vagy egy elkényeztetett, önző pöcs lesz (elvégre a szülők ilyenkor mindenben próbálják a másikat túllicitálni). Rosszabb esetben mindkettő egyszerre.
Ellenben, ha van EQ, akkor még a rossz házasságot is vagy helyre lehet hozni, vagy normálisan lehet elválni - ami magában foglalja azt, hogy ez alatt is odafigyelve kommunikálok a kölkökkel, és éreztetem is, hogy ez a szülők sara, nem az övé(k).
Láttam normális példát is válásra, csak sajnos ahogy sok ember nincs a házassághoz felnőve, úgy a váláshoz sincs. Még ha ezt így kemény is olvasni.
A lehető legrosszabb szerintem, amit lehet csinálni, az a "Én csak azért dolgozok/spórolok/maradok anyátokkal stb., hogy nektek jó legyen". Ezzel sajnos óriási terhet lehet rakni a gyerekre.
Persze megértem, hogy apámék korosztálya is sokszor így cselekszik. Elvégre ők sem láttak olyan szülői példákat (erre próbáltam meg kilyukadni lejjebb), ahol a problémamegoldás, szeretet kifejezése, vagy bármi más hiteles lehetett volna. Tudom, sokan utálják Csernust, de érdemes elolvasni tőle A férfit, utána, ha még szembe mer nézni az ember a saját énjének másik oldalával, akkor A nőt is.:)
Ez így van, egyik sem kívánatos dolog, de míg az utóbbi legalább 3 (vagy több gyerek esetén több) emberben okoz maradandó kárt, és ebből 2-nek véglegesen tönkreteheti az életét, addig előbbinél van rá esély, hogy a szülők újrakezdhessék... azt pedig nem gondolom, hogy a válás feltétlenül nagyobb kárt okoz a gyereknek, mint a kényszerű együttlét, de ez már nagyon egyén- és szituációfüggő. Ha mindegyik fél megfelelően tud hozzáállni a dologhoz (sajnos sokszor nem így van), akkor egy válás is elrendezhető kulturált módon.
"Rövid táv" alatt azt értem, hogy a 15-20 év rossz viszonyban való együttéléshez képest rövid táv. Egyébként meg ember- és felfogásfüggő a dolog. Találni példákat arra, hogy egy válás hosszú távra nézve "jól sikerül", és persze akadnak, akik nehezen viselik a dolgot, főleg, ha mondjuk nem közös megegyezéssel történt a dolog, hanem akarata ellenére eldobták/megcsalták, ilyesmi. Szerintem sokszor azzal van gond, hogy az emberek nincsenek felkészítve arra, hogy hosszabb távon mit várhatnak egy párkapcsolattól, és mit nem. Dúl a szerelem, jön a házasság, család stb., majd amikor a szerelem szükségszerűen elmúlik és átalakul egymás iránti nagyon mély szeretetté és tiszteletté, akkor sokan kétségbe esnek, nem jól kezelik a dolgot, és elkezdik újra azt az érzést keresni, amit akkor éreztek, amikor a feleségüket megismerték. Egyszerűen nincsenek helyükön kezelve a dolgok, szerintem.
Üdv, nem szeretném folytatni az "offolást", de a "szülők együtt maradnak a gyerek miatt" dologhoz azért volna egy rövid észrevételem. Én egy hasonló eset "elszenvedője" voltam/vagyok (mint gyerek), és úgy gondolom, hogy ez nem biztos, hogy jobb megoldás, mint a szétválás. Persze nagyban függ attól, hogy mennyire rossz a helyzet, és hogyan kezelik ezt a szülők, de ha már nincsenek jóban, nem tudnak kijönni egymással, már-már utálják egymást, az egy egyre növekvő feszültséget okoz a szülők között, amit a gyerek is megérez és elszenved. A gyerek érzi és látja, hogy a (jó esetben) szeretett szüleinek egyfolytában rossz kedve van, alig van örömük az életben, és ha később közlik vele, vagy rájön, hogy az egész miatta történt, akkor az rátesz még egy lapáttal, és emiatt még inkább rosszul fogja érezni magát. Nálam legalább is ez volt a helyzet. Nyilván a válás is sok fájdalommal és gonddal jár, de az viszonylag rövid távon "kiheverhető", és utána mindenkinek jobb lesz. Én azt mondom, hogy minden eszközzel meg kell próbálni megoldani a problémákat, de ha nem megy, akkor akár van gyerek, akár nincs, mindenki boldogabb lesz, ha külön utakon folytatják az útjukat.
Miki cikke kapcsán pedig annyi, hogy én is nemrég láttam a facebookon, és maximálisan egyetértek vele.
Viszont az én házasságom már jó idejében elromlott - mégis kitartottam egészen addig(olyan 16-18 !!! évig), amíg a lányom nagykorú nem lett, mert úgy éreztem, hogy cserbenhagynám, ha apa nélkül engedném felnőni. Így nagyjából el is qrtam magamnak a tisztes újrakezdés lehetőségét, de az Ő élete - eddig úgy látszik - rendben van. Csak azért írtam be, mert szerintem a gyerekünk iránti felelősség igen erős szempont.
Én most huszas éveim elején járok, és nagyapámék generációján azt látom, hogy inkább élt mindenki egy boldogtalan házasságban hosszú évtizedekig, minthogy megvesse őket a társadalom.
Magyarul csak kifelé mutatta mindenki a boldogat, de belül azt se tudták mi az (tisztelet a kivételnek).
Amikor hozzám jön egy tanítvány, mindig elszoktam mondani az elején, hogy a zenében a nyitottság alapvető, mert ez termékenyíti meg a saját zenélésünket. Műfajtól függetlenül lehet jó és rossz zenéket találni, és minden jó és igényes zenéből tanulunk.
A hangszerek és fajtársaik tekintetében pedig hasonló a helyzet. Én sokszor elmondtam már, hogy szeretem a hagyományos dolgokat (régi Marshall, vagy a Robi kézzel forrasztott erősítői), és szeretem amodern technológia vívmányait is. Miért is kellene ezeknek ellent mondania egymásnak?
én pl. Santana-t mostanában, 12 év gitározás után szerettem meg.
Az általad említett vitát sokszor az is generálja, a másik oldalról, hogy sokan meg 1 gitárosnál leállnak, és mindenhol kijelentik, h az a legjobb, mindenki más semmi, pedig csupán arról van szó, hogy mást nem értenek meg, meg nem is akarnak. Pedig az is lehet ugyanolyan feelinges, csak nem tudnak mást befogadni.
Ez amúgy hasonló ahhoz, mint amikor -gyakran pont ezek az arcok- mindig azt hangoztatják, hogy pl. csak a régi Marshall-ok a jó erősítők az egész világon.
A hibákban derül ki ugyanis a kreativitás, hogy ki mennyire rátermett. Sir Ken Robinson előadása is erről szól, és mélységesen egyet értek vele. Tehát nem a hiba a támogatandó, hanem amit az indukál.
Nagyon tetszik, amit a hibákról írsz. Valakitől azt tanultam, hogy ha valami hülyeséget játszom (ami elég sűrűn előfordul), akkor azt gyorsan meg kell ismételni még két-háromszor és akkor a zsüri azt, hiszi, hogy jazz vót.
Na ezzel is egyetértek. Ugyanis ma a világon a gitártanulásban droidképzés folyik. Ultra technika már nagyon fiatalon, de nincs lélek. Kiszorítjuk az ösztön jelentőségét ami nagyon fontos a zenében. Attól emberi. Kiszorítjuk a hiba lehetőségét, ami azért nagy hiba (:D) mert a zenében elkövetett hibák sokszor előrevisznek és sok új felfedezést hoznak. Azért a hiba mint fogalom nálam azt jelenti, hogy azon a szinten mozogjon ami egy előadási szinten elfogadható. Ami minden szempontból tökéletes, az nem tud hosszú ideig lekötni. Először lenyűgöz, de tartalom híján nem tud maradandó lenni. Hendrixnél technikailag ma már régen túl vagyunk. De zeneiség, és tartalom szempontjából pedig csak próbáljuk utolérni, ami elég vicces, lévén 42 év ma hogy elment. Félre ne értsétek, nem azt mondom, hogy nem volt ilyen gitáros azóta, csak ami ma divatos a gitárosok körépben az pont az ellenkezője annak amiről Hendrix muzsikája szólt.
Ezzel egyébként egyet értek. Találkoztam olyan házaspárokkal akik 40-50 éve voltak házasok. És elképesztő történeteket hoztak a felszínre a mi okulásunkra. Azt hiszem a társadalmi elvárások miatt nem váltak annyira az emberek régen, de ettől még nem voltak megoldva a problémák. Én azt szoktam mondani, hogy nekem messziről bűzlik az a szöveg hogy: Ez általában azt jelenti, hogy az egyik fél bevállalta hogy nyel.
Gondolom szereted, ha kiposztoltad. Azért örülök ennek, mert ma nagyon sok képzettebb gitáros él közöttünk - még a Te szinted alatt is - akik röviden leszarozzák az öreget. Igen, ma sok 20 éves jobban gitározik, mint Hendrix, Keith Richards, vagy Závodi Janó és mégis hiányzik belőlük valami kreativitás, vagy színpadi kisugárzás, aminek hiányában bizony nem fogják 60-70 éves korukban is hátbaveregetni őket, hogy: Te vagy az Janó ? Mit iszol ?
Kifejezetten arra gondolok, hogy nem muszáj zenész vagy bármilyen más művészeti ág képviselőjének lenni ahhoz, hogy a családi háttered tönkre menjen. Az általad linkeltekből is kitűnik, hogy a 2000-es években nagyjából minden 2. házasság válással végződik...Gondolom nemcsak a zenészek körében készült a felmérés...
Hát még csak zenész szakmára sem kell zsugorítani a kört, ahhoz lássuk hogy hány házasság megy tönkre, és végződik válással. Az én gyerekeim kamaszok. Az ő osztályukban az osztály fele már elvált. Sajnos a közösség ahova járunk ott is az elmúlt 6 évben 6 házasság ment tönkre a 10-ből. Én is ismerek a környezetemben olyan zenészeket akiknek együtt van a családja hál Istennek, de ez semmiképp sem nevezhető általánosnak. Sokkal inkább az az általános, hogy ha az egyik fél állandóan utazik, az sosincs otthon. Ezt megérzik a gyerekek is, és az otthon maradt fél is előbb utóbb megelégeli, mely nagyon sokféleképpen tud kifejezésre jutni, de egyik sem tesz jót a házasságnak. Szóval örüljetek annak, hogy Ti a kívételt erősítő szabályhoz tartoztok.
"És ezek olyan dolgok, melyek együttesen nem működnek hosszútávon."
Hál'Istennek ez azért nagyon nem általános. Vagy mi vagyunk azok a kivételek, akik a szabályt erősítjük? Nem tudom, de az biztos, hogy én azért jópár olyan kollégát ismerek, akiknél szépen működik együtt a család és a muzsika is. Nekem ezek a "fontosaim".
Tudjátok az hogy kiből lesz világsztár, annak csak egyik összetevője a tehetség. Sok minden más is kell hozzá, amivel én nem rendelkezem, illetve ha visszapörgetem az idő kerekét azt látom hogy olyan döntéseket hoztam a múltban amelyek döntően befolyásolták azt ahol most vagyok. Ezt pozitíve, negatíve értem. Még nem vagyok elég öreg ahhoz hogy kellő rálátásom legyen a saját életemre, és objektívan lássam a különböző események következményeit, de azt látom, hogy mindaz amit nem kaptam meg a munkámban a karrieremben, de szerettem volna, azt az élet más területein megkaptam. És ezek olyan dolgok, melyek együttesen nem működnek hosszútávon. Úgy értem ha az ember az egyik irányba dönt, akkor azt általában a másik rovására teszi ezt. Az ezt megélő egyén számára rendkívül fontos hogy ezt hogyan éli meg. A félig teli félig üres pohár esete. Ha egy sztárt irigyelve nézünk a sikereiért, akkor általában hidegen hagy a magánélete, mert egyszerűen nem érdekel. Nem azért szeretjük. De a sztárnak legalább annyira fontos a magánélete, mint bármelyikünknek. Annyi bizonyos hogy én sok mindenről lemondtam a családomért. De számomra ez életem legjobb befektetése. És semmiképp sem élem meg negatív. Hosszú távon ez térül meg a legjobban. A szeretet. egy karrier sem tud olyan boldogságot adni életed utolsó napjain mint a szeretet a családodban. Ez általában a sztároknak nem nagyon sikerül. Én nem mondom hogy élen járok e tekintetben, de annyi bizonyos, hogy nem lenne ilyen családom mint most, ha akkor másképp döntök. Szóval más szemszögből nézve, lehet hogy a tudásom alapján akár többre is vihettem volna, de más szempontból én itthon napi 24 órában azzal foglalkozom amivel szeretek foglalkozni, és ha az USA-ban élnénk nagy valószínüséggel ugyanezt csinálnám. Tanítanék és zenélnék. Ést ezt itthon teszem úgy hogy közben velem van a családom, és miközben ez már 16 éve így van, ezért ezt már nem igazán tenném kockára. Persze egész más a helyzet, ha itthon annyira rosszra fordulnának a dolgok, hogy összedől mindaz amit itthon felépítettem. Hát ezt csak azért írtam, mert más szempontok is vannak a karrieren kívül.
Mindenkiből nem lesz világsztár. Ez az élet más területén is így van, ahogy írtad.
Sokan beleölnek valamibe rengeteg energiát (sport, művészet) aztán mégsem lesznek ismert/gazdag emberek, és nem feltétlenül a világ igazságtalansága az oka. De persze az is lehet.
Régen volt tekerős tremolom,nem nagyon emlékszem hogy állandoan" teflonozni" kelljen.
Igaz teflonszalag és teflonszalag közt is van különbség.
mind1 ......
Akkor zsugorcső
Köszi a választ.Igazad van,és elnézést az előbbi tapintatlan hozzászólásomért.Végig sem gondoltam,hogy milyen az amikor valaki az egész életét teszi fel a zenére, keményen tanulja a szakmát évekig, és abból kell megélnie eltartania a családját.Persze,hogy jobban megvisel egy olyan embert a "mellőzöttség",mint aki csak úgy hobbiból összeáll a haverokkal,aztán ha nem jön be, marad a szobagitározás a meló mellett.(az én esetem)Nem várható el, egy magasan kvalifikált zenésztől,hogy végigjárja az pl.underground rock-metal zenélés útvesztőit, ahol szinte természetes a 4 falnak játszás,buszban alvás,meg minden tortúra, mert másképp nem lesz közönség.Ezért az alább felhozott példáim valahol igazak,csak nem abban a "dimenzióban" ahol te mozogsz.:)Aztán, talán ezért is van az,hogy másképpen értelmezzük a "hit" fogalmát a zenéléssel kapcsolatban,mert azok a pofonok amik természetes velejárói az egyik területnek,azok a másik oldalon már szükségtelen kerülőutak.Talán?
Igen, ahogy Ati írta, a szervező... Nem tudom, hogy a háttérben mi van, én nem ástam magam ebbe bele, de aki már kapott artisjus jogdíjat (ugyan csekély összegűt, de én is kapok), és látja az elszámolást, hogy melyik dalát milyen rendezvényen játszották, és azért mennyit kap, meg mennyit osztanak rá, az ezt a részét szerintem nem kérdőjelezi meg. Az én 2 dalomat az előző fél évben pár rendezvényen játszották (persze a saját zenekarom, és majd bruttó 100 ezret kaptam érte. Mondjuk el tudom képzelni, hogy egy népszerű szerző, akit még a rádióban is játszanak, mennyit kap (nyilván több milliót), de hát ez van... Egy biztos: rendesen elszámolnak, és fizetnek, ha felhívom őket, nagyon segítőkészek, rögtön tudok az illetékessel beszélni. Bárcsak minden hivatal ilyen lenne. Persze ettől még lehet maffia az a része, amit én nem látok...
Miért? Fizet valaki jogdíjat, ha a saját számait játssza?
Viccet félretéve: Mindig az fizeti a jogdíjat, aki a bulit szervezi, vagy/és akié a bevétel. Ha egy zenekart meghívnak pl: az Aba-napokra muzsikálni, akkor az Aba-napokat szervezó és finanszírozó, helyi Polgármesteri hivatal fizeti a jogdíjat.
"A világ vezető multi cégeinél is azért csak egy kis szegmensben engedik, támogatják a kreativitást (K+F, marketing, PR, ilyesmi), a többi helyen szellemi szalagmunka jellemző"
Is-is :) Szerintem mindenben ott van a szellemi szalagmunka és a kreativitás kettőssége. Egy reklámszövegírónak van mondjuk 5 másodperce, hogy átadja az üzenetet; akkor végez jó munkát, ha ebben a hihetetlenül behatárolt mozgástérben figyelemre méltót hoz létre. Más területeken ilyen határok nem kívülről, hanem pl. a műfajból erednek (pl. írj hexameterben érdekeset, játssz II-V-I-re valami izgalmasat). Szerintem a maga módján még egy excel fájlokat gyártó irodai alkalmazott is lehet kreatív ÉS hatékony (és egy festőművész is lehet unalmas és minden eredetiséget nélkülöző), más kérdés, hogy ilyen miliőben jóval nehezebb észrevenni azt a vékony mezsgyét, ahol ez kibontakozhat.
Pusztán az eredeti vitára gondoltam az imént, a kreativitás kiaknázásának fontossága szerintem is általános.
Ráadásul sokszor olyan területeken tapasztaltam a kreativitás elnyomását az oktatásban, ahol tényleg káros (itt mindenki mondhatna számtalan konkrét példát, az enyém az, amikor például az irodalom tanár csak a saját érzéseit tartja kiolvashatónak egy műből, versből, vagy programozásból csak egy, a tanár által jónak vélt megoldás).
A világ vezető multi cégeinél is azért csak egy kis szegmensben engedik, támogatják a kreativitást (K+F, marketing, PR, ilyesmi), a többi helyen szellemi szalagmunka jellemző, ott a felépítés miatt ritka, hogy a kreativitást díjaznák, vagy annak szabad utat engednének.
Egy kollégám mondta a magyar oktatásra egyébként, hogy " frusztrált nők tanítják frusztrált nők gyermekeit, mit várunk?!" :)
Az összefüggések ennél sokkal mélyebbek. Ez az ember nem pusztán egyetemi professzor. A világ nagy multi cégei akik viszik a hátukon a világ gazdaságát, ezt az embert hívják meg a cég "tréningjeire". Nem pusztán arról van szó, hogy ezt a foglalkozást választja e vagy sem a tanuló, hanem arról, hogy a gyermeket motiválni kell hogy a kreativitásuknak megfelelően tudjanak irányba állni és fejlődni. A készségtárgyak, a művészet, segít az élet más területein való érvényesülésben is.
Nagyon jó ez az előadás, azonban egy dolog eszembe jutott:
tegyük fel ,hogy a gyerek zenész akar lenni. engem - zenészek a szüleim - szándékosan mindig féltettek tőle, ellenezték, bármikor, amikor abba az irányba indultam volna el - mert látták rajtam, hogy mennyire rá vagyok kattanva - máshova tereltek, látván a pálya hatalmas rizikóját. időközben teljesen más területen diplomáztam, más területen dolgozom, de a zene mindig ott van körülöttem, ha máskor nem, legalább munka után.
egyfelől azt mondhatnám, hogy de jó lenne, ha engedték volna, hogy erre a pályára menjek, másfelől, amikor viszont a vele járó rizikókat látom - megélhetés, sokak számára bizonytalan jövedelem, illetve rengeteg kompromisszum - akkor örülök neki, hogy nem ebből élek.
A gond az, hogy a világ nem a művészeknek áll - nem tudom, hogy régen, hogy volt, lehetne erről vitatkozni, de hogy most nem, az biztos. Az biztos, hogy amellett, hogy 'elszenvedője' voltam ennek, én sem biztos engedném a gyerekeimnek, hogy zenészek, táncosok, színészek, stb. legyenek, max. hobbynak engedném. Bármennyire is igaza van a Sir Robinsonnak, a világ működését, a pályák realitását sajnos megváltoztatni nem tudja.
Most hirtelen eszembe jutott - szerintem éppen idevág - Katona Klári. 1 x találkoztam vele(1970-ben): gyönyörű nő, kissé beképzelt - remélem nem sértek személyiségi jogokat - bazijó háttérrel (apuka tanácselnök - ez akkor /is/ nagy "szám" volt = full protekció). De Ő a kapcsolatait nem "sztárkodásra" használta (mint pl. a jelen megasztárosai), hanem arra, hogy kb. 13-14 éves korától a rádió zenei stúdiójába járhasson éneket tanulni. Az eredmény - a mai napig - "magáért beszél".
Jelen korunkban viszont mintha az mozgatná a dolgokat, hogy 'hogy lehet - minél hamarabb - pénzt "kivenni" (bármiből).
Mondjuk én nem gyanakszom különösebben, de a működési költségeiket azért szemügyre venném egy kicsit. Lehet, hogy demagógia, de egy külső kerületi telken felhúzott Erdért faházban is elférne a működésükhöz szükséges számítógéprendszer
Ezt mindig azok mondják, akiknek fogalmuk sincs, hogy hogyan működik az Artisjus. Én rászántam az időmet és nagyjából már tisztában vagyok vele. Javaslom Neked is és akkor nem fogsz ilyen ostobaságokat terjeszteni. Legalizált maffia...
Meg fogom nézni, de jelenleg jelenésem van valahol, addig is előljáróban annyit, számomra nem úgy tűnik, hogy az angol közoktatás olyan jó lenne, már ha az utóbbi idők kamaszproblémáit nézzük.
Ezzel kapcsolatban engedd meg hogy egy videóval próbáljak válaszolni. Az emberünket úgy hívják Sir Ken Robinson. Áldott jó humorú brit ember akit hazájában lovaggá ütöttek a közoktatás megreformálásáért. Nagyon nagy koponya professzor, és szerte a világban tart előadásokat, legfőképpen az oktatás problémáiról, és jövőjéről. Maximálisan egyet értek vele:
(van egy magyar feliratos változata is, de nem találom...)
Bocs, a #12345 első felével teljesen egyetértek , de második rész olvastán annyira erőt vett rajtam a régi "rögeszmém", hogy csak arra reflektáltam. Bár azt hiszem, ezt az "oldalát" a dolognak Mikinél korrektebben (#12347) nem lehet ábrázolni.
Én Artisjus tag vagyok, és van az NKA-nak és a jogvédőnek, sőt az EJI-nek is támogatása. Ez azért vezet messzire ez a probléma, mert ha belenyomnák mind a 13 mrd-ot, z sem sokat segítene. Ez a probléma generációs, és a dolgokhoz való hozzáállás nem csak a közemberek között ijesztő, hanem azok között is, akiknek lenne lehetőségük változtatni. Az oktatáshoz akarok kilyukadni. Ugyanis ott kezdődik minden. Etekintetben legalább is biztos. Jó oktatás kell, már ovis kortól, és az ezen felnőtt fgenerációtól már elvárható a művészetekre való érzékenység. A rendszerváltás óta eltelt 22 év. Már bőven felnőtt egy generáció ezalatt akik most nagyjából egyetemisták. És ebben nőttek fel, illetve nem tettünk semmit ezért. Én örülök, hogy tanár is vagyok, mert ezen a területen rengeteg a tennivaló.
Ott van az Artisjus, múltkor be lett linkelve egy cikk, amiben írták hogy évente 13 milliárdot oszt szét ( kik között ? ). Ennyiből bőven lehetne támogatni a nem kommersz, de minőségibb dolgokat.
Szerintem ők nem mondanak ítéletet hogy értékes/értéktelen. A tömeg a reklámoknak/médiának hisz, az meg üzletemberek kezében van.
A gagyi és az értékteremtő mindig is párhuzamosan működtek egymás mellett. Ez régen is így volt, és ma is. Az a tény viszont, hogy az értékteremtő, az egyetemes, megkérdőjeleződött társadalmi szinten, és bagatelizálódik, értékeink vesznek, és ennek mi leszünk vesztesei, illetve a következő generációk. Nos ez az ami igazán aggasztó. Az hogy a profit mozgatja a dolgokat nem újdonság, és ezzel nem is lenne baj. A baj az hogy ez kizárólagosságra törekszik, és azzal az igénnyel lép fel, hogy az erre való hivatkozással ő mondhasson ítéletet érték és értéktelen felett. Ez óriási hiba.
Szerintem meg az a baj, hogy a "piacképesség" irányított, és akik irányítják, nem veszik figyelembe (vagy nem is ismerik?) a Miki által említett "egyetemes értékítélet"-et - hanem teljesen más szempontok alapján döntik el, ki legyen "sztár".
Arra igyekeztem célozni, hogy néha igen egyszerű dolgokból is nagy dolgokat lehet kihozni. Nem kell feltétlenül nagy munka hozzá.
Más kérdés, hogy tartósan jót produkálni, ahhoz már kell a tehetség és a meló.
Uhrin Benedek meg társait hagyjuk (pl. Pákót) hagyjuk, ők pont azért voltak piacképesek, mert olyan rosszak és bénák, hogy már vicc.
"Amiben munka van az elindul a kommersztől az egyedi felé. Minél több ez a munka annál erősebb ez az eltávolodás..."
Uhrin Benedek produkciójában is van munka. Mégis, ha még több munkát tenne bele valaki (Benedek bácsi, vagy más), akkor sem válna értékessé.
Igazad van, a második "eredmény" szót inkább "kész mű" szóra cserélném. Azt akartam ezzel írni, hogy hiába "lapátol" egy tehetséges ember heteket egy nóta elkészítésén, ha nincs ihlet, magyarul ő is tud rosszat csinálni.
A jazz dolgoknál számomra éppen az az izgalmas, hogy minél többször hallgatod, annál jobban érted. Mindig felfedezel valamit, amit korábban nem vettél észre. Egy futamot, egy váltást...
Satisfaction: akkoriban, a "teremtés" kezdetén ez bőven elég volt. Nagyon egyszerű, valóban. De előttük senkinek nem jutott eszébe. :)
Na kérem forralom a vizet az alapanyag kikeverve vár a kifőzésre. Én teszek a tésztába fokhagymát is. Füstölt bacon szalonnával juhtúróval tejföllel. Ez mennyei lesz...
Uhrin Benedekre nem azért voltak kíváncsiak mert jó volt, hanem mert poén volt.
Akik a koncertjein tomboltak azok is tudták hogy valójában egy nagy sz.. .
Ugyanígy sok felkapott zene sem jó, hanem hallgatják mert divat/menő. Ki ne akarna divatos meg menő lenni ?
Egy dolgot lehet, hogy kissé elfelejtünk ebben a topicban. Mégpedig azt, hogy azért az itt - mármint a zenész fórumokon post-olók - az általában zeneileg műveltebbek, mint az 'átlagember'. (van persze szórás)
Ezt azért mondom, mert tényleg rengeteg ember van, akinek mindegy, hogy mi szól a rádióban, tv-ben, nem fog elkapcsolni, egészen addig, amíg megfelelően egyszerű dolgot hall. A bonyolult neki unalmas vagy ijesztő lesz.
Azt is hozzá kell tenni, hogy a zenei tartalommal nem rendelkező tv- és rádió-műsorokkal is ez a helyzet. De ez már messzire vezetne, s valahogy mégis kb. ugyanide.
Most sztrapacskát kell csinálnom... majd jövök és kibontom a gondolatomat. De a Rolling Stones nóta pont attól népszerű mert nincs túlbonyolítva. Egész biztos hamar a végére értek, és nem bonyolították a kérdést....:)
Piszkálódást félretéve, néha azért mégsem ezeken múlik. Néha csak úgy véletlenül sikerül valami, rengeteg, ma már örökzöld szám van, ami valójában elég egyszerű. És rengeteg, a legnagyobb gondossággal elkészített mű, ami meg mégsem annyira hallgatható.
Szóba került pl. a jazz. Távol vagyok még attól, hogy megértsek mindet, amit hallok egy jazz számban, de elismerem azt a tudást, aminek a jazz zenészek birtokában vannak. Ettől függetlenül a jazz számok 90-95%-át képtelen vagyok fél-egy percnél tovább hallgatni. Ezt hívják úgy, hogy ízlés, kár észérvekkel megmagyarázni. (Azért a jazznek, ill. inkább a fusionnek, van olyan ága, amit viszont szívesen hallgatok.)
Rádió. Sajnos ott tényleg manipuláció folyik. Egyik csatornán a műsorvezetők el is árulták, hogy valójában nem ők döntik el, milyen zenét játszanak. Ill. egy-kétszer igen, érdekes módon pont azok a számok értékelhetőek.
Üzleti és egyéni érdekek irányítanak. Engem pl. továbbra is bosszant a Kasza Tibi erőszakos pozícionálása, nem csak a rádióban. Tuti, hogy ismeri a "megfelelő" embert.
Mindenesetre nem véletlen, hogy nem hallgatok rádiót. És egyre inkább az a véleményem, hogy aki igényesebb, az nem hallgat kereskedelmi rádiót.
A Trappista sajt amúgy meg nagyon finom. Azért is lett az egyik legnépszerűbb sajt. Sokan gyártják nagy tömegben, ezért is olcsó. Volt úgy hogy kóstolgattam sokkal drágább sajtokat és semmivel sem voltak jobbak. Csak már megszoktuk az ízét, ezért talán néha unalmas.
Annyiban nem értek egyet, hogy minden alkotás munka eredménye. Hogy mi lesz a munka eredménye, az függ az egyéntől, a tehetségétől, a befektetett munka mennyiségétől, igényességétől, a célközönségtől, illetve az eredménytől. A kommerszben is van munka, csak az én (a mi) számunkra hiábavaló.
Akár egy fluortomi produkcióban is van munka. Itt az emberi igazságérzet a tehetség+munka és a népszerűség (ebből következően >hallgatottság >pénz)fordított arányának láttán lázad.
A kereskedelmi rádiók soha nem fogják nagy számban a jazzt vagy a klasszikus zenét közvetíteni, mert a kereskedelmi rádiók közönsége nem képes azok befogadására, ezért továbbnyomja a csatornaváltót. Ebben az esetben nincs hallgatottság, így nincs reklámérték. Ha az nincs, nincs pénz. Ha nincs pénz, a kereskedelmi rádió meghal. Ennyi. Azokra a kocsiban ülő nőkre/fiúkra is hatással kell lenni, akik a rádiót maxra tekerve együtt énekelnek a "sztárokkal", kicsiny kezeikkel ritmusosan verik a kormányt, fejüket ingatják stb. A piros lada utazóközönségéről nem is beszélve. :)
Soha nem lesz a Bartók rádió népszerű széles tömegekben. Soha nem lesz egy tisztességes jazz adó, a Jazzy nekem olyan, mint a neve. Olyan kis tinci-tánci. Azt a fajta jazzt én nem bírom.
Én csak beszélgetős rádióadókat, Bartókot vagy "konzervzenét" hallgatok. Az agyament műsorvezetéshez nem is illene, a gyugyubugyu párosoktól idegenül hangzana a "és most hallgassunk egy kis fúziós jazzt" mondat.
Én is így kb.látom. Annyit azért hozzáteszek, hogy szerintem a média ízlésformáló szerepe nyilvánvaló - csak nem úgy kellene "használni" ahogy most teszik.
Minden alkotás ami értékes, abban munka van. Amiben munka van az elindul a kommersztől az egyedi felé. Minél több ez a munka annál erősebb ez az eltávolodás...
Érdekes amit írsz. Szerintem is sokszor így van a komolyzenében meg a jazzben, de mostanában a pop-ban is.
Pl. most hirtelen az összes underground zenekar menő lett, ráadásul a fiatalok körében, mert most trendi, hirtelen csak ezek a zenekarok tudják kifejezni az ő érzelmeiket. Most az egyéniségek mind felkapták ezeket. Pedig ezeknek a nagy része méltán volt korábban népszerűtlen. A jazz-re meg ugyanezek az emberek köpködnek, mert nem értik, és arra azt mondják, hogy " ez egy öncélú sznob szar".
A manipuláció annyiban van, hogy a gagyi dolgokat nyomatják most már évtizedek óta a nagy hallgatottságú kereskedelmi rádiókban, meg a megfelelő televíziós műsorokban. Ezt adják az embereknek, ezt ismerik, ezt szerethetik vagy sem.
Amúgy megint csak ételes példával élve, szerintem az emberek egy jelentős részének nincs igénye jobbra - pl. ettem már nagyon finom sajtokat, tényleg van köztük különbség, de nekem teljesen megfelel az év 359 napján a sima trappista, meg a kockasajt. Van aki szerintem a zenével van így. A szomorú, hogy egy kis rétegnek lehet, hogy lenne, viszont ők ha a környezetükben sincs senki, aki mást hallgatna, tényleg nem fog találkozni mással. Ez a szomorú.
A rétegzenékre meg nem igazán lenne rentábilis nagyobb adókat létrehozni M.o.-n. Annyi mondjuk biztos, hogy azért egy rock rádió igazán lehetne. A legegyszerűbb volt a gagyit adni az embereknek a ker. rádiókban. Csomó embernek tényleg elég volt ez is, a hülyegyerek reggeli műsorokkal együtt. Amikor megszűntek vagy átváltoztak gyakorlatilag ezek a nagy adók, rengetegen sírtak-ríttak, ezek nem fizetettek voltak. Ők tényleg szerették azokat az adókat, műsorokat.
Ami még erről, ebben a témában eszembe jut: nyáron voltam Charlie élő koncerten (az eredeti, László Attilás, Lerch Istvános, stb.) zenekarával. Párom utálta korábban Charlie-t, a koncert végén meg kiderült, hogy ez így nagyon tetszett neki. Amiért ezt említem: Borlai dobolt, szokásos módon nagyon jól. A végén meg aprított egy nagyot. Mondtam barátnőmnek, hogy "nézd, itt van M.o. egyik legnagyobb dobosa, és kb. ötödannyit játszik mint a most fesztiválokon menő hülyegyerek-zenekarok.." Az már szerencse, és örömteli, hogy külföldön egyre nagyobb híre van Borlai Gergőnek.
Az igényes zenét a sznobéria is eltartja.
Próbáljátok meg meg értelmezni, hogy például Bartók zenéje mitől korszakalkotó? Mert ha csak a mai közönséget vesszük alapul, nehezen lehetne "eladni". Nem egy médiabarát, slágerzene. Mégsem szoktuk lefikázni a munkásságát, zenéjét. De mondhatnám Picassót az absztrakt alkotásaival, és még sok más példát is. Szóval létezik egy egyetemes értékítélet, melyet nem feltétlenül a tömegek véleménye formál. Ezért amikor megpróbáljuk definiálni a "sikeres", vagy az "értékteremtő" vagy a "művész" fogalmát, akkor nem biztos hogy azonos szótárból vesszük az értelmezést. Ebből a félreértések.
A legkönnyebb azt mondani, hogy látod erre kíváncsiak, arra meg nem. De ettől még Uhrin Benedek nem alkotott maradandót, hiába voltak rá olyan sokan kíváncsiak. Tehát az ilyen vitákban az alapfogalmakat kell először tisztázni.
Amúgy meg ez a "közönség az igénytelen" szöveg teljesen hiteltelen ma már.
Sok "művész" aki alkotott valamit de senki nem volt kíváncsi rá, ezzel magyarázta, talán éppen ezért kicsit szánalmasnak tűnik. Persze attól még néha lehet igaz.
). De Ő a kapcsolatait nem "sztárkodásra" használta (mint pl. a jelen megasztárosai), hanem arra, hogy kb. 13-14 éves korától a rádió zenei stúdiójába járhasson éneket tanulni. Az eredmény - a mai napig - "magáért beszél".
ezt szerettem volna én is mondani (írni) - csak a Te megfogalmazásod sokkal szabatosabb - azt hiszem abszolút pontosan írtad le a jelen helyzetet.