Valahol a próbahelyi felvétel előnyeinél evickéltünk a múltkori eszmefuttatás során. Bár pontos hangszerelési tanácsokat nem lehet egy irományban adni, de valamennyire azért szagoljunk bele. Mivel a hangzás és a hangszerelés szétválaszthatatlan jó barátok nehéz sorrendiséget találni, hogy melyiket kell előbb rendbe tenni. Ez szerencsére magától meg szokott oldódni: ,,Hű, bannyek, milyen gityó-hangszínt csináltam!” és már jön is egy állat riff, vagy, ,,Figyííííí! Ezt a témát kagylózd meg! Már csak egy varacskos hangszínt kéne hozzá műteni!”.
A ,,porblémák” akkor kezdődnek, mikor a zenekar többi tagja is mellé teszi saját impresszióit, vagy valahonnan előkerül egy multieffekt. Az utóbbi azért szokott bekerülni a képbe, mert valami mégse stimmol az adott opusszal: ,,Biztosan me` nem szól jól valamelyik hangszer!” Sajnos ez a legritkább esetben igaz. Lehet, hogy tényleg nem egy turbó-tigris a ,,szand”, de ezen egy olcsó „multirettenet” nem biztos, hogy segíteni fog. Ha önmagában jól szól valami lehet, hogy zenében már nem fog működni. Vagy a zenét kell úgy alakítani, hogy alárendeljük a kiválasztott témának, és minden hangszer csak azt a szükséges néhány hangot fogja le a harmóniákból, ami kell, és nem mossa össze a dalt. Szépen nyugodtan le kell ülni és elemezni a művünket, hogy hol keverednek nagyon össze az egyes instrumentumok. Ha két gitár van, meg „szimpatizátor”, felesleges mindenkinek teljes akkordokat fogni, elég ha akkor halljuk ki a teljes harmóniát, ha mindenki egyaránt zörög. Hiába szól egy gitár önmagában vastagon, mert folyton belepengetjük az E és A húrt is, lehet hogy a baszusgitárral már csak morajlást hallunk, csak zenei hangokat nem. Ilyenkor nem a basszusalapra kell tekerni, hanem megnézni, hogy mit lehet kihagyni a gitárkíséretből, ill. milyen fekvésben kell azt játszani, vagy pont az utóbbi hangszernek kell fent kaparásznia, hogy a zúzdából ki lehessen hallani.
Akik nehéz fémek zörejeit játsszák azok megengedhetik maguknak, hogy a „bőgő” mindig az alsó oktávot zúzza, csak akkor ne várjuk el, hogy minden rezdülését halljuk. Ebben az esetben nem zenei inkább hangzásbeli szerepe van egy basszusnak. Akkor lehet észrevenni, hogy van, amikor eltűnik (mute), majd ismét előkerül; és világossá válik, hogy nem a gitárokból jön az iszonyatos mély, hanem a mókus, aki a jóval vastagabb húrokat nyúzza, gerjeszti. Ez elég gyakran félreértésekhez vezet, mikor valaki egy „nyugati bálvány” lemezét véres kardként körbehordozza, hogy: „Hallod, milyen mélye van a gitárnak!?”. Majd mikor egy pár jól sikerült stúdió-monitoron meghallja, megváltozik a véleménye, mert... Egyrészt ultra mélyek az esetek nyolcvan százalékában nem a gitárokból szakadnak elő, hanem a bőgőből. Másrészt nem azért szól vastagon és erőteljesen egy gitár, mert a bass poti öt óránál áll, hanem mert dinamikus. Lehet, hogy külön meghallgatva már-már „kaparós sorsjegy” az érzet, de zenében igencsak erőteljesen szól. Persze az alap előtt állva, gatyaszárat lobogtatva könnyen elhagyják az ember száját olyan mondatok, hogy: „Ez olyan, mint a pantéra!”, majd átsétálva a keverőhelyiségbe nyüszítve reklamál, hogy bent nem ez szólt. Mindig vannak kivételek, és lehet, hogy a nem megfelelő mikrofon, nem a megfelelő helyen van, és a „hangmérnök” sem végzi rendesen a dolgát...De a hiba általában az ÖN készülékében van. Mint azt a múltkori firkálmányban írtam volt, ne állat hangerőn kreáljuk meg életünk hangzását... „De, ha nincs kihajtva nem szólal meg!” Ez igaz, de ahhoz, hogy „megszólaljon” nem kell ordítania, ill. a beállításnál főleg nem. Hallottam egy mondatot, amin igencsak felhúztam magamat: „Magyarországon nem tudják áthozni a gitár hangját a feljátszóból a keverőhelységbe.” Van, aki ezt minden hangszerrel kapcsolatban így gondolja. Az ő megnyugtatásukra közlöm, hogy ez nem igaz!!! Igenis vannak jól szóló magyar felvételek. Persze keresni kell őket, és az esetek nagyobb százalékában nem első vonal béli csapatok hangzóanyagairól van szó, de nem is kizárólag jazz-ről.
Mindenki csak az eredményt nézi, és ha már majdnem úgy szól, mint egy „nyugati”, akkor az orrukba túrnak és azt mondják: „Egész jó de a STING-en jobb a lábdob, és a KORN-on jobbak a gitárok!” Ez már eleve vad párosítás, de ha valaki bele akar valamibe kötni, megtalálja a módját. Csak abba nem gondol bele, hogy az emlegetett produkciókhoz képest, amit hallgat az ötöd annyi idő alatt készült el. Egy összehasonlítási alapot nem biztos, hogy képző cuccon, rosszabb hangszerekkel, rosszabb zenészekkel, stb... Sajnos ennek a hangmérnök is áldozata, hiszen ha gyengébb technikai körülmények között dolgozik, bizonyos módszereket és eljárásokat nem tud elsajátítani, mert nincsen eszköz, amivel meg lehetne valósítani, ill. a mai napig nincs az ún. könnyűzenei felvételeknek rendes iskolája kis hazánkban, stb. Ebből a szempontból igaz, hogy „rosszabbak” a honi szakemberek, de, ha rosszabb felszerelésen jóval kevesebb idő alatt (ráadásul mindennel nekik kell foglalkozni, úgymond producernek is kell lenniük egyben, ill. dadusnak) majdnem olyan jót csinál, mint a külhoni, az hatalmas érdem és nem megalázó tény!...Ez ne adjon okot nyugalomra senkinek, tanulni, tanulni, tanulni...
Kanyarodjunk vissza! A hangszerek hangjának átvitelénél tartottunk. Ez csak akkor lehet sikeres, ha akusztikusan hallgatva azokat, fenekünket a földhöz verdessük. Ha valami már megszületésénél kívánni valót hagy maga után, felvéve még siralmasabbnak tűnik majd. Ez azonban hosszú tanulási folyamat. Mikor is szól jól valami!? Ehhez sokat kell foglakozni a saját hangszerrel, ill. annak viselkedésével egy felvett anyagban. Ezért hasznosak a próbahelyi felvételek, amik már demók is lehetnek. Ehhez viszont nem elég egy kazettás magnó és egy „LEVIS 58” mikrofon. Vagy el kell menni demózni valahova, vagy mégiscsak otthon. Az utóbbihoz nem árt tisztázni néhány fogalmat. A mikrofonok és különböző ketyerék lelki világába majd a következő irományban szeretnék kitérni. Mielőtt belerohannánk a technikai erdőbe, vizsgáljuk meg a lehetőségeket. Először is készíthetünk egy, két ill. sokmikrofonos felvételt. Az elsővel természetesen csak monot, ami nem feltétlenül jelenti azt, hogy az rossz. A hőskorban is így csinálták. De egy sűrűbb zenei szövet nehezen analizálható benne, hiszen nincsenek irányok, maximum távolság érzetek. Ezért a még kiforratlan anyag hibái nem valószínű, hogy tetten érhetők, nem beszélve a hangzás milyenségéről, akár az egész felvételre, akár egyes hangszerekre nézve. Bár pont ezért sokkal könnyebben észre vehető, hogy mikor mászik rá egyik instrument a másikra, mikor nem, csak ez először elég rémisztően hat, főleg egy szárnyait éppen most bontogató társaság számára. Az egymikrofonos felvétel mellet szól viszont az, mikor egy videokamerával valaki véletlenül fölveszi a próbát, (Ebben az esetben van egy erőteljes kompresszálás az automata hangerő beállítás miatt!) és az néha egészségesebben szól, mint a később stúdióban elkövetett demó.
Erre később még visszatérünk. A következő megoldás két mikrofon használata. Ezzel már akár sztereó is lehet a rögzítendő darab. Vannak már régen kitalált és adott sztereó mikrofon-technikák ezekre az esetekre, amik általában jól működnek. Előnye az, hogy vannak konkrét térbeli pozícióink: irányok, távolságok. Ezáltal sokkal könnyebb kihallani, hogy melyik hangszer kezelője nem volt a játék magaslatán, ill. melyik hangszíne hallatán pereg le előttünk egész addigi életünk. Mindkét esetben a mikrofon(ok) helye(i) kardinális kérdés. Ennek megtalálására legjobb, ha a fejünk két oldalán található fül elnevezésű szerveinket használjuk, mely zenével foglalatoskodóknak talán nem újdonság. Ha a próbaterem nagyobb egy kamránál, akkor ha lehet a zenekarral szemben helyezzük el hangfogóinkat. Célszerű úgy felállítani a csapatot, mintha koncerten lennének, így a felvétel feltárja füleink számára azt, hogy mit élhet át, egy „hangversenyünkre” ellátogató óvatlan rajongó. Ha az erősítők is a mikrofonokra néznek, olyan nagy aránybeli csalás nem lesz a felvételen. Azt visszahallgatva igyekezzünk a helyes hangerő és tónusviszonyokat felállítani. Ez természetesen erősen függ a stílustól, amit játszunk, ezért nehéz egyértelmű kritériumokat támasztani. Az biztos, hogyha egy kavalkádot hallunk az nem jó (bár erre is lehet ellenpéldát mondani), így legalább arra törekedjünk, hogy minden zajforrást egyaránt halljunk, és értsünk is. Nagyon fontos, hogy már a próbákon helyes arányok szóljanak. Ez majd koncerteken, de stúdiózás során is meghozza gyümölcsét.
Még egy nagy színpadon is sokkal könnyebb hangosítani egy együttest, nemhogy egy klubban. Nem mindig a rossznak titulált énekcucc tehet arról, hogy nem érteni az éneket, miközben egy hatalmas csörömpölést hallunk zene címén. Ha a gitár lefűrészeli a fejünket, lábdobot meg inkább látjuk, de nem halljuk, a szaxofonosnak pedig csak dagadnak a pofazacskói és lilul a feje, élhetünk a gyanúperrel, hogy nem tökéletesek az arányok. Szegény emberke, aki hangosítási feladatokat kellene, hogy ellásson, inkább halkító szerepet tölt be: térden állva könyörög a gitárosnak, hogy legalább egy osztást balra, ha már többet nem lehet… Igaz a legnehezebb egy dobfelszerelést lehalkítani, koppanásig húzott pergővel…
Az arányok és hangzások beállítása nem történhet egymástól függetlenül, hiszen egymástól erősen függenek. Egy vékonyabb hangszín jobban kiszólhat, míg egy mélyebb hajlamos beleveszni a környezetbe. Minden hangszer hangját annak zenében elfoglalt helyéhez kell igazítanunk. Egy szóló alatti kíséret például ne a legagresszívebb, riffelős, brutál kedvenc legyen, mert megeszi vacsorára a fuvolista lányt, miközben a tüdejét kiköpi. De ennek pontos kialakításához felvételeket kell készítenünk. Ezért következő alkalommal ugrik a majom a vízbe és jönnek a mikrofonok, hogy a már ízelítőként megemlített technikákat egyértelművé tegyük. Utána pedig mindenki nyakába zúdulnak a különféle ketyerék… Na csá!
Hidasi Barnabás
A rovat következő cikkei:
HáZi HaNgTeChNiKa - III. rész
A következő rész hamarosan olvasható itt, a HANGEMSTER.HU "OkOsSáG" rovatában...!
Te miről szeretnél olvasni? Írd meg az
okossag@hangmester.hu címre!
